A mondókázás jelentősége a kisgyermek életében

A gyermeknek már magzatkorától személyes kapcsolatra, testi és lelki értelemben vett érzelmi biztonságra, meghittségre, majd dúdolókra, dögönyözésre, mondókákra, szabad játékra, mesére van szüksége ahhoz, hogy boldog, kiegyensúlyozott ember váljon belőle.

A csiklandozás, lovagoltatás, dünnyögés és dúdolás hiábavaló tevékenységnek tűnnek, valójában azonban ezek az érzelmi nevelés legfontosabb tényezői. Az ölbeli játékoknak múltjuk, hagyományuk és értékük van. A játékokat nagy-családokban játszották, ahol több generáció élt együtt. A családban természetes volt az együttjátszás, az éneklés, így könnyen átadták tudásukat a nagyszülők a leendő szülőknek. Ezek a folyamatok segítették egy mederbe terelni a hagyományozódást. Az ölbeli játékok különleges kapcsot jelentenek szülő, nagyszülő és gyermek között, ezt a kapcsolatot semmi mással nem lehet pótolni.

A kisgyermek, aki a világról még semmit nem tud, ezeknek a játékoknak a szövegéből, tartalmából szerzi első ismereteit. Az ölbeli játékok egy része az egész testet megmozgatja (pl.: lovagoltatók, höcögtetők, sétáltatók), míg másik csoportjuk egy adott testrészt emel ki (pl.: tenyeresdik, arccirógatók). Választhatunk mondókát a természeti környezet vagy hétköznapi dolgok (munkafolyamatok, tevékenységek, tárgyak) szerint is. Utalnak tempóra (gyors-lassú), mozgásformára, de bennük rejlik a beszédhangokkal való játék, a nyelvre jellemző szabályok elsajátítása is. Az ölbeli játék a gyermek több érzékszervére hat. Hallja a játékhoz kapcsolódó mondókát, dalt, látja a játékhoz társuló mozgást és cselekvést. Érintés és mozgás kapcsolódik ezekhez a mondókákhoz így fejleszti a testtudatot, a ritmusérzéket, az egyensúlyérzéket, a koncentrálás képességét is. Az újszülött mivel még nem ismeri saját testét, egynek gondolja magát az édesanyjával, ezért a testrészek érintgetése, megmozgatása, megnevezése segíti, hogy megtanuljon anyjától és a külvilágtól elhatárolódni, fokozatosan leválni. Ebben az életkorban a kicsik még passzív szereplők a játékokban. Egy- másfél éves korukban kezdenek el együttműködni, sőt egy- egy mozdulattal, szóval, vagy szófoszlánnyal utalva rá kezdeményezhetik is a nekik leginkább tetsző játékot. Az egyszerű mozgásoktól az összetett mozgások felé haladnak ezek a játékok (tapsoltatók, sétálás – guggolás). Az éneklés örömmel párosul a dalok során, a ritmikus beszéd pedig segíti a kisgyermekek beszédfejlődését.

A népi mondókák ritmusossága, az énekes játékok mozgáselemei, a hangulatőrző népdalok mind-mind sajátos érzelmi hatást hordoznak. A magyar néphagyományban számtalan ölbeli játékot, mondókát és dalt találhatunk. A közös játékhoz, nagyszüleink, dédszüleink örökségének megőrzéséhez nagy segítséget nyújtanak Jakabosné Kovács Judit drámapedagógus Kerekítő 1. és Kerekítő 2. kötetei, melyekben játékleírással népi mondókákat gyűjtött össze a lovagoltatókon át a hangutánzókig.

Az első fél évben az anyuka és a baba egymást ajándékozzák meg önfeledt pillanatokkal, ám kis lépésekkel fél éves kortól hasznos közösségbe vinni a gyermeket, ami jó lehetőséget biztosít az anyukának is a kimozdulásra. A közös mondókázás nemcsak a fentebb leírt területekre van jó hatással, hanem segíti a gyermek közösségbe való beilleszkedését is. Erre hivatottak a Kerekítő foglalkozások, melyek élő közösségteremtés céljával lehetőséget adnak arra, hogy a néphagyományunkból merítve mondókákkal, énekes játékokkal, népdalokkal a szülők elsajátíthassák ezeket a játékokat, a kicsik pedig önfeledten játsszanak édesanyjukkal vagy ismerkedhessenek a világgal.

Jakobi Nóra: Ölbeli játékok és a SZIT (2011, Budapest, Kivonat)

Sándor Ildikó: Tücsökringató (2005, Hagyományok háza)

Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák (2001, Saxum)

www.kerekito.hu

Fálmon Erika

szociálpedagógus,

Kerekítő foglalkozásvezető