Szüljek vagy ne szüljek?
Szüljek vagy ne szüljek?- avagy napjaink nagy dilemmája
Az egyik közösségi oldalon olvastam egy írást az alábbi plakátcímre reagálva: „SZÜLÖK, TEHÁT VAGYOK!” A nők felé intézett felszólító mondatra válaszolva rosszalló kritika fogalmazódott meg az általam olvasott cikkben. A kép ráadásul a sokatmondó felirat mellett évszámokat és az évszámokhoz tartozó hazai élveszületések számát is dokumentálja. A nyers valóság annyit tesz, hogy míg Magyarországon 1991-ben 127.207 gyermek látott napvilágot, addig -20 évvel később-2011-ben összesen 88. 049 újszülött jött a világra. Így vagy úgy, de gondolatébresztő a plakát. Bennem is elindította a lavinát. Odáig fajultak a dolgok, hogy megfélemlítő, a gyermektelen nőket megsemmisítő célzatú propagandát kell indítani a szülés mellett??? Szülők, tehát vagyok! És ha nem szülök??? Akkor nem is létezem? Akkor értéktelen semmi vagyok?
Mindenki tudja, hogy 2013-ban miért képek és plakátok segítségével kell szülésre buzdítani a nőket, és milyen tényezők állnak a „szükségintézkedés” hátterében: anyagi gondok, a munkahely elvesztésétől való félelem, ingatag párkapcsolatok, őrült mértékű rohanás és stressz, a meddőség egyre gyakoribb előfordulása, és sorolhatnánk.
Amikor 25 évesen megszültem a kislányom, a szülészeten ritkaságszámba mentem a koromat illetően. Úgy éreztem magam, mintha 13 éves lennék a többi anyuka közt. Azóta számos esetben megbizonyosodtam arról, hogy igenis, jól tettem, hogy nem vártam. Lehet, hogy diplomás létemre soha nem járhatom be a munka világában a tervezett utamat, valószínű, hogy nem tapasztalom meg a nagy anyagi függetlenség időszakát, véget értek a nagy egyetemi bulik, nekem is naponta szoronganom kell a pénz miatt, DE van egy egészséges, gyönyörű, boldog kislányom. Anya vagyok és ez többet ér annál, mint a karrier és a pénz. Az ideális és a normális persze az lenne, ha az anyáknak járna a karrier és az anyagi biztonság is. De nem jár. És ez egy olyan tragédia, amivel nap mint nap meg kell küzdeni. Ennek ellenére nem adnám fel az anyaságot az előbbiekért.
Mégis, ha nem tapasztalnám a saját bőrömön, hanem csak elképzelném az első találkozásunkat, ha csak egy képzeletbeli illat és kép élne bennem a majdani gyermekemmel kapcsolatban, ha csak belegondolnék abba, hogy milyen lesz ha egymáshoz bújunk, milyen lesz ha elindul vagy ha megszólal, akkor nem lennék ilyen biztos a dolgomban. Sőőt…Hiszen annyi minden szól a gyermekvállalás ellen! Vége a szabadságnak. Vége a jó állásnak. Nagyívű karrierről sok esetben szó sem lehet. Jönnek az anyagi gondok. Örökké felelős leszek valakiért. Ez a szerep soha nem ér véget. Előbb egzisztencia kellene, utána jöhet a baba…majd egyszer…esetleg…vagy akkor sem???
Maximálisan egyetértek azokkal a magyar nőkkel, akik színültig vannak kételyekkel. Hiszen itt már nem arról van szó, hogy meghízok vagy nem hízok, fiú lesz-e vagy lány. Itt a mindennapos megélhetés forog kockán sok-sok pár és család életében. Itt a gyermekes nők egy része örökre lemondhat arról az állásról, amiért évekig tanult. Itt a nő az anyává válással egy időben nagy eséllyel megszűnik munkaerőnek lenni, megszűnik jó szakembernek lenni, megszűnik nőnek lenni, megszűnik biztonságban lenni, a nő megszűnik létezni. Korántsem élünk családbarát országban. Így nem csoda, ha a női gondolat félelmekkel telítve azt kiáltja a szülés egyre ritkábban felmerülő gondolatára, hogy : NEEEEEEEEEEEEEEE! Még akkor is, ha tudjuk, hogy sokan az életüket adnák azért, hogy gyermeket hozhassanak a világra. Még akkor is, ha tudjuk, hogy talán nem nyitja ránk senki az ajtót öregségünkre, ha gyermek nélkül maradunk. Hiszen ma a félelem sokkal nagyobb úr, mint a bűntudat, vagy a jövőbe tekintés. A józan ész mindezt csak megerősíti. És ezt nem róhatja fel senki. Ez a mai világ hibája és kényszerű velejárója. Nem hibáztathat senki egy nőt azért, ha úgy dönt, nem veszi fel a harcot a nehézségekkel szemben.
Mi, anyák, miért nem bánjuk meg mégsem a gyermekünk világra jöttét a legnehezebb időszakokban sem? Miért nem hibáztatjuk őket a ránk nehezedő problémák miatt? Szerintem azért, mert az élet olyan csodálatosan alkotta meg az anya-gyermek kapcsolatot, hogy amint találkozunk a kisbabánkkal, a gondolat helyére is mélyen beférkőzik az érzelem. És onnantól kezdve nincs kétely, nincs lehetetlen! Van kiért küzdeni, van miért tűrni a gondokat. Onnantól kezdve nem is értjük, hogy lehetett a gyerekkérdés korábban dilemma számunkra. Onnantól kezdve el sem tudjuk képzelni a régi életünket és a régi terveinket. Átíródik minden. Új tervek és új megoldások születnek. És ez így szép!
Leendő Anyukák! Szerintem teljesen természetes, ha tele vagytok bizonytalansággal a gyermekvállalást illetően! Én nem a gyermekvállalástól tartó nők kritizálóinak csoportjába tartozom. Az furcsa manapság, ha valaki minden szempontból készen áll a feladatra. Én inkább a szülésre, gyermeknevelésre bátorítók táborát erősítem. Nincs rá elég jó indokom, hiszen egy anya vagyok csak a sok közül, és amíg ti magatok meg nem ízlelitek az anyaságot, addig ezek megcáfolható üres szavak az égbekiáltó tényekkel szemben. De mégis azt mondom, higgyétek el, ami most jogos kétely és dilemma Bennetek, mind eltűnik majd. Kiradírozza, felülírja a SZERETET! Az a fajta hol mélységesen meghitt, hol vidámságban úszó, néha aggodalmakkal teli szeretet, amit elmondani nem lehet, amit más gyerekén nem tapasztalhatsz meg, amit csak akkor érzel, ha Te magad szülsz – vagy fogadsz örökbe- és nevelsz fel egy ártatlan kisgyermeket… Megválaszolva a fenti kérdést: úgy gondolom, ha nem szülök, akkor is értékes nő vagyok. Ha szülök, azzal bennem is kiteljesedik a nők kiváltsága- az anyaság boldog érzése, feltétel nélküli szeretete- ami más forrásból nem pótolható még 2013-ban sem.
Gregorich Nóra
kommunikciós munkatárs
